Teknősök bolygója

-- Rudika! -- kiabált Anita testvérének. -- Rudika! Merre vagy?

-- Tessék! -- szólt ki a kutyaólból a kisfiú.

-- Anyuék grafikai kiállításra mennek! Rögtön indulnak. Mi is megyünk ugye a lakókocsival a világűrbe? -- kérdezte sürgetően a kislány. -- De mit keresel te a kutyaólban?

-- Megszülettek a pici kutyák! Olyan édesek! -- áradozott Rudika.

-- Megnézem én is őket. -- bújt be az ólba Anita is. -- Jaj, de aranyosak! De menjünk gyere, még Robikát is meg kell keresnünk.

Szüleik elmentek. A gyerekeknek sem kellett több, ők is egy-kettőre útra készen voltak.

-- Annyi felé voltunk már, hogy hirtelen nem is tudom hová menjünk. -- morfondírozott Rudika. -- Van valakinek valami elgondolása?

-- Igen. -- mondta Robika. -- Az éjjel teknősbékákkal álmodtam. Arra gondoltam, hogy érdekes lenne meglátogatni az ő bolygójukat.

-- Anita? -- nézett kérdően testvérére Rudika.

-- Jó, menjünk. -- felelte a kislány.

Így tehát miután megegyeztek, hogy hová mennek kirándulni, bevonultak mind a hárman az irányító terembe. Beprogramozták a gépet és megnyomták az indító kék gombot.

A lakókocsi máris emelkedni kezdett. Mire a gyerekek megettek egy-egy banánt, addigra meg is érkeztek az izgalmasnak ígérkező célhoz.

-- A teknősök békés állatok, ugye? Nem bántanak bennünket, akármilyen nagyok? -- kérdezte kis aggodalommal a hangjában Anita.

-- Nem fognak bántani. -- nyugtatta meg Rudika testvérét.

Igaza volt. Ahogy kiszálltak a lakókocsiból, a teknősök kíváncsian billegették fejüket a páncéljuk alól.

-- Szerbusztok. -- köszöntötték a jövevényeket. -- Mi szél hozott ide benneteket?

-- Nem a szél, hanem a lakókocsi hozott. -- felelte tréfásan Rudika. -- Azért jöttünk, hogy megbarátkozzunk veletek, s megismerjünk titeket.

Rengeteg teknősbéka élt ezen a bolygón. Voltak hatalmas, jól megtermett teknősök és voltak egészen picik is. Hol a vízben úszkáltak, hol a tengerparton a homokban sütkéreztek.

A gyerekek sokat meséltek a hazájukról a teknősöknek, akik érdeklődve hallgatták, majd ők is elmondták, hogyan élnek, mit csinálnak.

-- Oh, de érdekes! -- kiáltott fel Robika. -- Behúzzák lábaikat, fejüket, farkukat a teknőjükbe. Semmi nem látszik ki a teknő alól.

A teknősbékák hátukra vették a gyerekeket és a vízben úszkáltak velük. Nagyon tetszett ez a játék a kis lurkóknak. Olyanok voltak, mint a hullám lovasok. A parton is nagyszerűen eljátszottak a teknősökkel.

Robika meglátott valamit a homokban és futni kezdett feléje. Egy teknősbéka utána kiáltott:

-- Vigyázz, ne menj arra! Ott vannak a tojásaink!

Azonnal megállt a kisfiú és kíváncsian nézett vissza:

-- Hol vannak a tojások? Nem látok semmit! -- mondta.

-- Gyertek, megmutatom. -- hívta őket a teknős. -- Látjátok -- mutatott a homokba a béka --, itt vannak. Ásunk egy kis mélyedést és belerakjuk a tojásokat. Itt hagyjuk őket. Amikor eljön az idő, kikelnek a kis teknősbékák és mindegyik rögtön indul a vízbe. -- magyarázta a gyerekeknek. -- Azt hiszem megláthatjátok a kis teknősöket, most kell megszületniük.

S valóban úgy volt. Kis idő múlva Anita vette észre először, hogy a partról egy egész kis csapat teknőc botladozik a víz felé. Alig bújtak ki a tojásból, máris irány a víz.

-- Nézzétek Robika, Rudika, milyen érdekesek, milyen aranyosak! -- lelkendezett a teknőcök között ugrándozva a kislány.

-- Odafigyeljetek! -- kiáltott fel Robika. -- Cápa! Cápa! -- visított, s remegni kezdett.

-- Ne félj Robikám, nem lesz semmi bajod! Nem vagy a vízben. -- tette kezét a karjára Rudika megnyugtatóan. -- Valóban úgy néz ki, mint a cápa.

-- Elviszi a kis teknőcöket! -- kiáltottak fel innen is és onnan is a teknősbékák. -- Amikor kikelnek a kis békák és a vízbe mennek, ez a nagy hal azonnal itt terem. -- magyarázta a gyerekeknek egy öreg teknős mama.

Rudika sebesen futni kezdett a víz felé. Ott a közelben lévő teknős hátára ugrott.

-- Ússz gyorsan a cápa után! Siess! Siess!

Az óriás hal, miután összeszedte a pici teknősöket, úszni kezdett vissza a mély vízbe. A teknős hátán, Rudika utána. A távolság közöttük azonban egyre nőtt.

-- Gyorsabban! -- nógatta a kisfiú a teknősbékát.

-- Nem tudok gyorsabban úszni! -- lihegte kifáradva a béka.

Rudika körülnézett, mit is tegyen? Nem szerette volna szem elől téveszteni a cápát. Meglátott egy angolnát. Odakiáltott neki:

-- Ússz ide légy szíves!

Az angolna azonnal odasiklott melléjük. A fiú ügyesen átugrott a hátára.

-- Azt a cápát üldözzük! Kérlek, eredjünk utána. Te villámgyorsan tudsz úszni! Ugye megteszed? -- kérdezte a haltól.

-- Persze, hogy megteszem. -- s azzal már a cápa után is iramodott.

-- Hallottam, hogy elhurcolja a tojásból épp, hogy kibújt kis teknősbékákat. Most is ezt tette? Azért üldözöd? -- kíváncsiskodott útközben az angolna.

-- Igen. Meg kell menteni a pici teknőcöket. -- válaszolta Rudika, aki közben előkészítette fénykardját.

Amikor a cápa mellé értek, a kisfiú bátran ráugrott a cápára.

-- Kössz a segítséget! -- kiáltotta oda az angolnának, aki csodálkozva meresztette a szemét:

-- Milyen bátor ez a földi lény! -- tátogta.

Rudika a cápa hátán lovagolva nekiszorította a hal kopoltyújának a kardját.

-- Állj meg! Add vissza az elrabolt kis teknőcöket! Ha nem engedelmeskedsz, használom a fegyverem! -- kiáltotta.

A nagy hal hirtelen megállt. A kisfiú majdnem lerepült a hátáról.

-- Kérlek ne bánts! -- kérte a cápa. -- Nem vagyok én gonosz. Nem azért szippantottam fel a pici teknősöket, hogy megegyem, hanem azért, hogy megmentsem őket.

-- Ha, ha, ha, nevetnem kell! -- hahotázott gúnyosan Rudika.

-- Pedig így van. Elviszlek a táborba, ahol megtalálod a többi teknősbékát is, amit előzőleg odavittem. -- erősködött a hal.

-- Menjünk. -- jelentette ki a kisfiú. -- Kíváncsi vagyok, igazat mondasz-e?

A cápa pár perc úszás után egy keskeny szoroshoz ért.

-- Ha ezen a helyen átbújunk, ott is vagyunk. -- mutatott a szűk átjáróra a hal.

S valóban, amikor nagy nehezen átevickéltek az átjárón, egy sekély, de tiszta vizű medencébe értek, amelyben rengeteg kis teknősbéka úszkált vidáman. Játszadoztak, mint a gyerekek az óvodában.

-- Látod, igazat mondtam. -- szólt a cápa, azzal kiprüszkölte gyomrából a most hozott teknősbékákat.

-- Itt kapnak enni és vigyázunk rájuk. -- mondta a cápa.

-- De miért? -- ámuldozott Rudika.

-- Te nem tudod, hogy a teknősbékák nem gondozzák a kicsinyeiket? Egy évben egyszer a homokba lyukat ásnak a nőstények. Abba lerakják a tojásaikat. Betemetik, betakargatják, de többé nem törődnek velük. A nap melege kelti ki a piciket, akikre sok-sok veszély leselkedik. -- magyarázta a gyermeknek a nagy hal. -- Ezért hozom őket ide. Itt biztonságban felnőnek és utána odamennek ahová kedvük tartja. -- fejezte be beszédét a cápa.

Rudika szeretettel nézett rá. Kedvesen megsimogatta.

-- Te nem hogy gonosz volnál, nagyon is jó vagy! Bocsáss meg nekem. Örülök, hogy nem sebesítettelek meg a fénykardommal!

-- Én is örülök, hogy megismertelek. -- mondta a cápa. -- Gyere, visszaviszlek a testvéreidhez.

Hamarosan odaértek, ahol Anita és Robika kétségbeesve nézték a vizet, amerre eltűnt Rudika. Megörültek, amikor épségben meglátták.

Rudika mindent elmesélt, amit látott a tengerszorosban. Megnyugtatta a teknősbékákat, hogy élnek az újszülöttek és vissza is fognak térni, ha megnőnek.

-- Most már haza kell mennünk. -- mondta a kisfiú.

Elköszöntek barátaiktól, akik ajándékba adtak a gyerekeknek díszteknősöket. A három gyerek beszállt a lakókocsiba.

-- Jó lesz hazamenni. -- mondta Anita. -- Elfáradtunk. Igaz?

-- El ám! -- bólogattak a testvérei.

Azzal megnyomták a kék gombot és irány a kerek Föld.